Ahogy a baloldali legfelő modulban is említettem, február 7-én költözöm Norvégiába. Négy nap múlva. Csodával határos módon még nem érzem, hogy izgulnék és pörögne bennem az adrenalin, de ez mindig így van nálam az utazások előtt. Csak akkor leszek totál ideges, amikor már leszállt a gép, és várok a csomagomra. Na igen.. Csakhogy abba végképp nem tudok még belegondolni, hogy most nem egy-két hétre megyek. Minimum három hónapra... Majd hazajövök és (mivel magántanulói státuszban vagyok - egyelőre) le kell vizsgáznom mindenféle éves anyagból. Csodásmesés. Egyébként meg jópáran bekaphatják. Annyi embertől hallom vissza, hogy szerintük mennyire ostoba vagyok amiért kiköltözöm.. Az összes azt hiszi, hogy otthagytam a sulit és nem is fogok leérettségizni. Ha ilyen terveim lennének tényleg elég dilinyós lennék. De azt hiszem, ameddig azért megyek ki, hogy dolgozzak, és augusztusban felvegyenek egy elég jó kinti tánciskolába - addig be lehet fogni. Annyira felbosszant, holott tudom, hogy abszolút nem kéne vele foglalkoznom. A másik kedvencem meg az, hogy "miért nem vársz amíg itthon leteszed az érettségit" - ez egészen egyszerű. Mert nem akarok. Nem érzem jól magam itthon, és ezt valahogy nagyon kevés ember bírja felfogni. Itt nincs ami motiváljon, és nem unalmasan akarom élni az életem, hanem azt akarom, hogy igenis legyen néha nehéz, kelljen küzdeni, és utána ha elértem amit szeretnék legyek mindennél boldogabb. Mert most nem vagyok.. 

Az egyetlen dolog, ami igazán boldoggá tesz, az a barátom. Még így is, hogy kétezer kilométerre vagyunk egymástól, és ez az egy hónap ami most 6-án telik le, ez az eddigi legrövidebb időtartam, amit egyhuzamban várnunk kellett, hogy végre újra találkozhassunk. Nem is tudom elképzelni, milyen lesz jövőre ilyenkor.. Szilveszter után ugyanis military-s tervei vannak, ami azt jelenti, hogy egy évre felszívódik, hogy csak az Oslo-i kastély előtt mozdulatlanul állva láthatom néha-néha.